Talán az egyik legjobban kultúránkba ívódott mítosz az, amely egy olyan elmúlt aranykor létét feltételezi, amikor az ember teljes összhangban és egyensúlyban élt a természettel. Ebben a paradicsomi állapotban őseink nemcsak természetes környezetüket nem semmizték ki, hanem más emberekkel is békében éltek. Az emberi nem megrontását eszerint a mítosz szerint a civilizáció, a technikai kultúra fejlődése okozta, kiszakítva fajunkat az anyatermészet egyensúlyából.

Azonban ez a mitikus, vagy éppen filozófiai harmónia a jelek szerint nem létezett, és nem is létezhetett. Az evolúció, a törzsfejlődés sok példával szolgál arról, mikor egy sikeres fajcsoport színre lépését a kevésbé életképesek eltűnése követi. A modern ember megjelenése, és Afrikából való gyors elterjedése a világon nemcsak a zsákmányállatok, vagy rá veszélyes ragadozók, hanem más emberfajok kipusztulásával, talán kipusztításával járt. Sőt, a történelmi időkben is számtalan példáját láthatjuk annak, hogy népeket szó szerint kiirtották, jobb esetben beolvasztották a területükön megjelenő, fejlettebb technikai kultúrával rendelkező hódítók.

Jean-Jacques Rosseau az „Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól” című művében elemzi az emberi nem hanyatlását az Aranykortól a XVIII. századi nyomorúságos állapotáig. A gyarmatosítók ekkor fedezték fel, és léptek kapcsolatba a „primitív” népekkel, akiket a leírások romlatlannak és nemesnek ábrázoltak. Sok mai környezetvédőben is él ez az eszményi kép, mikor a városi civilizáció emberét az ösztönös természetvédő őslakosokkal állítja szembe.

A tények azonban mást mutatnak. A legismertebb bizonyítékkal egyes szigetek élővilágának pusztulása szolgál. Közismert tény, hogy az európaiak megjelenése az óceáni szigeteken ökológiai katasztrófával járt, nemcsak a vadászataik, hanem a behurcolt állataik révén. Az azonban kevésbé ismert, hogy az előttük pár száz évvel érkezett, törzsi kultúrájú népek hasonló nagymérvű pusztulást idéztek elő. Madagaszkáron az elefántlábú madarak, Új-Zélandon a szintén hatalmas méretű moák váltak a hódítók áldozataivá.

A polinéziai Henderson-sziget egy igen érdekes példával szolgál az ember környezetpusztító tevékenységéről, amely végül is öngólnak bizonyult. Amikor az európaiak 1606-ban rábukkantak a csendes-óceáni szigetre, az már lakatlan volt. A trópusi esőerdővel borított korallzátony mezőgazdasági művelésre alkalmatlan, így senki sem csodálkozott azon, hogy nem éltek rajta bennszülöttek. Azonban a kutatók a szigeten 500-800 éve kihalt madarak (galambok és tengeri madarak) csontjaira bukkantak, olyan fajokéra, amelyekről tudták, hogy más polinéziai szigeteken az emberi tevékenység hatására pusztultak ki. Az ellentmondást, hogy miért tűntek el ezek a madarak, több száz éves polinéz telepek nyomainak felfedezése oldotta fel. Vagyis az emberek kiirtották az őshonos madarakat, majd a táplálékforrás eltűnése után vagy éhen haltak, vagy odébb álltak.

Utóbb még több hasonló sorsú szigetre bukkantak. Az önpusztítás egyik legmeggyőzőbb példájával Húsvét-sziget történelme szolgál. 1722-ben Jakob Roggeveen egy kísérteties szigetre bukkant, hatalmas szobrokkal és pusztasággal. Pedig az i.u. 400 körül érkező polinézok még erdőben borított szigeten vetették meg a lábukat. A termőföldhöz való jutás érdekében, illetve a hatalmas szobrok felállításához (farönkök segítségével) 1500-ra jószerivel teljesen kivágták az erdőket. A fák hiányában fellépő erózió a termőföldeket elpusztította. Az emberek éhezni kezdtek, majd egymásnak estek. A katonák vették át a hatalmat, a veszteseket elfogyasztották, egymás szobrait ledöntögették. A vész következtében harmadára csökkent a népesség, mire az európaiak megjelentek.

Madagaszkáron nem csak az elefántlábú madarak, hanem óriási, gorilla méretű lemurok, törpevízilovak is áldozatául estek a betelepülő malgaszoknak. A szigetlakó állatokra jellemző a magasfokú specializáció, több helyen a ragadozók hiánya miatt kifejezetten védtelenek voltak. Így könnyű élelemforrásai lehettek a hódítóknak. A hajósoknak a dodók leölése csak a bunkók folytonos emelgetése miatt volt fárasztó. De mi a helyzet a nagyobb kontinensekkel?

Többen azt feltételezik, hogy a jégkorszaki hatalmas állatok, köztük mamutok, vagy egyes dél-amerikai emlősök, mint az óriáslajhár kipusztulásáért az ember is felelős. Legutóbb azonban bizonyítékát találták annak, hogy legalább egy kontinensen biztos az ember bűnössége: Ausztáliában.

A déli kontinens egyedülálló élővilágát mindenki ismeri, itt élnek olyan ősi emlősök, mint a tojásrakó kacsacsőrűek, hangyászsünök, valamint az erszényesek is háboríthatatlanul fejlődhettek a méhlepényesek nélküli világban. Az óvilági csúcsragadozóknak és nagytestű növényevőknek is kifejlődtek az erszényes megfelelői, a konvergens evolúció szép bizonyítékát szolgálva.

Az erszényesek egyedülálló világának az ember 50 ezer évvel ezelőtti megjelenése vetett véget. Gavin J. Prideaux, a perthi Nyugat-Ausztráliai Múzeum őslénykutatója szerint az ezt követő 5000 év alatt a házimacskánál nagyobb méretű erszényes emlősök 90%-a kipusztult.

Az Adelaide-től 300 kilométerre lévő barlangokban fellelt ősmaradványok alapján Prideaux és munkatársai az elmúlt 500 ezer év történéseit pontosan tudták dokumentálni. Az itt talált maradványokból 62 nem repülő állatfajt tudtak elkülöníteni, amelyek minden bizonnyal beleestek a barlangba, csak kevés tűnik úgy, hogy bagoly köpeteként landolt a sötétben. A barlang cseppkövei alapján meg tudták határozni a vizsgált időszak klímaváltozásait is (a cseppkövek csak az esősebb időszakokban gyarapodtak).

Az elmúlt fél millió évben a barlangba zuhanó emlősök száma és fajgazdagsága csak azokban az időszakokban csökkent, mikor a helyi klíma szárazzá vált. Amint visszatért az esős időszak, az abból az időszakból származó állatmaradványok száma is megnőtt. Egyetlen jelentős eltérést találtak ettől a jelenségtől, az emlősök nagymérvű kihalását, amely 50 ezer évvel ezelőtt kezdődött, és 5000 évig tartott. Az éghajlat ebben az időszakban stabil volt, vagyis nem annak változása idézte elő az emlősök nagyarányú pusztulását. Az egyetlen ismert esemény ebben az időszakban az emberek érkezése volt.

Az még mindig vita tárgya, hogy pusztíthatta ki ezeket a nagy emlősöket az ember. Egyesek szerint a szavanna és erdők felégetésével borították fel a kontinens ökoszisztémáját, mások a hatékony vadászati módszereikben látják a kipusztulás okát. A következmény azonban jól ismert, az összes, nagytestű erszényes emlős az óriáskenguruk kivételével kipusztult, a csúcsragadozó szerepet az ember mellett az elvadult kutyák, a dingók vették át (az utolsó nagyobb ragadozó, az erszényes farkas Tasmániában halt ki a múlt század elején).

A fenti példák egy más állatfaj esetében nem keltenének meglepetést, hiszen tudjuk, az erőforrásokért való versengés rövidesen az egyik, kevésbé életképes faj pusztulásához vezet. El kell fogadnunk, hogy ez alól az ember sem kivétel, mégha technikai kultúránk, értelmi képességeink révén jelentős előnyt is élvezünk ebben a versengésben. Azonban azzal a potenciális képességgel, hogy előre lássuk, hova vezet erőforrások mértéktelen kihasználása, a természet károsítása, csak mi, emberek rendelkezünk. Ez a felelősségünket csak növeli, nemcsak az élővilágért, amelynek természetes evolúciós folyamatai nem képesek ilyen gyors változásokra reagálni, hanem saját jövőnkért is.