Az utóbbi időben két alkalommal is a világsajtó figyelmének központjába kerültek a ráják. Bár valószínű, hogy a második eset nem keltett volna különösebb feltűnést, ha nem történik meg az a szerencsétlen szeptemberi baleset Steve Irwinnel, a "krokodilvadásszal". Vajon tényleg ilyen veszélyesek a ráják?

A köztudatban eddig a ráják mérgük miatt voltak hírhedtek, és a rossz hírűk e szempontból nem is teljesen alaptalan. Bár nem mindegyik faj van felfegyverkezve ilyen hatásos biológiai fegyverrel, némelyikük mérge rendkívül veszélyes, akár halálos is lehet. Sokan hiszik, hogy hosszú farkukkal juttatják be a mérget áldozatukba, de ez tévedés, a méregtövisük a farkuk tövénél található.

A ráják a porcoshalak (Chondrichtyes) osztályába tartoznak, csakúgy, mint a cápák. Trópusi édesvizekben és a világ tengereiben egyaránt megtalálhatók a rájaalakúak (Rajiformes) képviselői. A tudomány jelenleg 424 fajukat írta le. Főbb jellemzőjük, hogy testük lapított, mellúszójuk szélesen megnyúlt, mintegy a testük részeként látszanak. Ez alól némi kivételt képeznek a fűrészesráják, amelyek formája inkább a halakéra emlékeztet. A nagy fűrészesrája (Pristis pectinata) 6 méter hosszúra is megnőhet, tömege 300 kg is lehet, ráadásul fegyverzetével, fűrészszerű orrnyúlványával akár komoly sebet is tud ejteni. Szerencsére, csakúgy, mint a többi rája, ők sem agresszívek.

A ráják többsége a fenéken él, elrejtőzve az iszapban, homokban. Főleg kisebb állatokat fogyasztanak, apróbb halakat, puhatestűeket. A legnagyobb képviselőjük, az úszó életmódú nagy ördögrája (Manta birostris) táplálkozik a legparányibb élőlényekkel, ugyanis mohó planktonevő. A 7 méter hosszú, 1,8 tonnás állat baljós neve ellenére békés természetű, bár az őt háborgató, kevésbé békés halászokkal szemben keményen védekezik erős farkcsapásaival.

A ráják tehát nem vérszomjas szörnyetegek, ha csak tehetik, elkerülik a konfrontációt az emberrel. Egyes fajaik elrettentő fegyvereket vetnek be biztosítékul (hiszen a békés szándék kifejezésre juttatása önmagában soha nem elég), ami lehet méreg, vagy éppen elektromos áram. A zsibbasztóráják (Torpedinidae) akár 200 V feszültség előállítására is képesek, így megrázó élményt képesek nyújtani az őket zavaróknak.

A tüskésráják (Dasyatidae) család tagjai a leghírhedtebb méregkeverők. Egyes fajok igen tekintélyes nagyságúra, 2-3 méteresre is megnőhetnek, ehhez pedig egy szintén hosszú méregtövis járul. A mérge fehérje alapú toxint tartalmaz, amely emlősöknél szívritmus zavarokat, légzési nehézségeket idéz elő. Méreg ereje független a ráják méretétől, a kisméretű amazonasi édesvízi ráják között is lehetnek halálos méregkeverők. A nagyméretű fajoknál a legnagyobb bajt sokszor nem is a méreg jelenti, hanem az akár 20 centimétert is elérő, fűrészes penge, amelyet hihetetlen erővel tudnak áldozatukba vágni. Gyakorlatilag olyan, mintha egy kést döfnének áldozatukba

A ráják azonban nem vadásznak olyan áldozatokra, akiket gonoszul meglékelhetnének, csak védekezésképpen vagdalkoznak. Irwinnek balszerencséje volt, hiszen a végzetes döfés pont a szívén érte. Ismerve a természetfilmekben népszerűvé vált ausztrál állatkertvezető munkásságát, a sors iróniája, hogy annyi veszélyes állat megfogdosása után egy viszonylag kis veszélyt jelentő állat okozta a vesztét.

Ugyan a rája viszonylagos veszélytelenségét a sajtó is kiemelte, utána több híradás is beszámolt arról, hogy megcsonkított rájatetemeket találtak Ausztrália partjainál. Volt, aki bosszúhadjáratra gyanakodott, de valószínűbb, hogy a halászok ijedtek meg az amúgy illegálisan fogott (miután védett állatok) rájáktól.

A ráják eltúlzott rossz hírét egy utóbbi eset is erősíti. Ugyanis októberben egy öreg halászt "támadott meg a fenevad" a floridai Lighthouse Point közelében. A 81 éves halász csónakjába egy közel egy méteres rája ugrott. Miközben meg akart szabadulni tőle, a rája mellkason döfte. Az elalélt halász mellkasába fúródott 30 centiméteres tövist 2 operációval tudták csak eltávolítani. A sajtó természetesen azonnal felkapta az esetet, és párhuzamot vont az esetek között. Azonban a két balesetben csak a tövisek mellkasokba való fúródása volt a közös, a szóban forgó ráják teljesen eltérő életmódúak. Bár Magyarországon is tüskésrájának nevezték az utóbbi incidens okozóját, az egy másik családba tartozó faj, a foltos sasrája (Aetobatus narinari) képviselője volt.

A sasráják (Myliobatidae) ugyanis - szemben a tüskésrájákkal - nem kifejezetten fenéklakók. Bár ott is táplálkozhatnak, sokszor úsznak, szinte sasként szárnyalva az óceán vízében. Időnként kiugorhatnak a vízből, némi repülés után hatalmas csobbanással visszaérkezve a habokba. Békés állatokként ismertek, és miután náluk nem fordul elő az, hogy valaki rájuk lép a sekély vízben gyalogolva, nagyon ritkák a balesetek. Viszont méregtövisük, amely hasonló a tüskésrájákéhoz, nekik is van. Így ha megfogják őket, hevesen csapkodnak farkukkal, hátha eltalálják támadójukat.

Az még mindig megválaszolatlan kérdés, miért ugranak ki a vízből, biztos, hogy nem a halászokra, vagy természetfilmesekre vadásznak. Elképzelhető, hogy ragadozóik (cápák, delfinek) támadása elől menekülnek, vagy csak a parazitáiktól akarnak ily úton megszabadulni. Mindenesetre ez a tulajdonsága vezetett a floridai balesethez, egyszerűen az útban lévő csónakba esett egy példányuk.