Az elmúlt hetekben többször a sajtó figyelmének középpontjába került egy állatkerti elefánt esete. Suzy, a Veszprémi Állatkert idős indiai elefántja betegségének következtében októberben kétszer is összeesett, a második esetben az állatkert szakemberei a szenvedéseire való tekintettel elaltatták. Mind az ott dolgozókat, mind az állatkert visszajáró látogatóit elszomorította a tragikus eset, Suzy kifutójánál minden előzetes szervezés és felhívás nélkül elkezdtek gyűlni a virágok és mécsesek. Ebből is látszik, hogy az elefántok különleges, kiemelt szerepet töltenek be az emberek érzelmi világában.

Nem véletlen ez az erőteljes hatás, hiszen az emberi törzsfejlődés színterei egyben az elefántféléké is, őseink egymás mellett éltek, esetenként harcoltak egymással. Az elefántfélék családja hajdan jóval népesebb volt, az 5-7 millió éve élt ősi Primelephas nemből alakultak ki. Ebből alakult ki először két nem, az afrikai elefántok Loxodonta ága, valamint az ázsiaiak Elephas ága, majd ez utóbbiból vált le a Mammuthus ág (tehát a jelenlegi indiai elefántokkal álltak szorosabb rokonságban a mamutok.)

A mamutok nemcsak a trópusi élőhelyeket hódították meg, egyes fajaik a jégkorszaki hideghez is alkalmazkodtak. A hatalmas méretű gyapjas mamutok mellett kialakultak törpe növésű fajok vagy alfajok is, amelyek még a történelmi időkben is éltek: a vrangel-szigeti törpemamut i.e. 1700 körül halt ki, míg a földközi-tengeri szigeteken (pl. Máltán) élt törpék i.e. 6-7000 tájékán pusztultak ki, feltehetően az emberek hatékony közreműködésével.

A gyapjas mamut a leletek tanúsága szerint fontos szerepet töltött be a jégkorszaki ember mindennapi életében. Kifejezetten mamutvadászatra specializálódott törzsek alakultak ki, hasonlóan az indián bölényvadászokhoz, a húsát ették, a bőrével ruházkodtak, csontjaiból eszközt, vagy éppen kunyhót készítettek. Közel 10 ezer éve tűntek el a Föld színéről. A kipusztulásuk legfőbb oka a felmelegedés lehetett, a szűkülő élettérben egyes elméletek szerint járványok törtek ki, és feltehetően az ember is tevékeny részt vett számának csökkentésében.

Azonban nem tűntek el teljesen nyomtalanul. Például a Földközi-tenger melléki népek hitvilágának óriásai, különösen a küklopszok őrzik a hajdani szigetlakók emlékét. A koponyákon (amelyeket az első emberek még kultikus célra tartottak ősi templomaikban) található hatalmas lyukat (az orrnyílás) ugyanis utóbb szemgödörben vélték. Az észak-amerikai indiánok, szibériai törzsek mítoszaiban is fel-feltűnnek az egykori óriások. Különös, hogy a szibériai törzsek úgy vélték, hogy a mamutok a föld, illetve a víz alá költöztek. Az osztjákok szerint az örvényekben élnek az általuk vesznek nevezett veszélyes állatok. Sőt, a hiedelem a trópusokra is eljutott, Délkelet-Ázsiában egy jeszin nevű vízi törpeelefánttól rettegnek a helyiek. A magyarázat talán az, hogy időnként előkerültek jégbörtönbe fagyott mamuttetemek (mint ahogy ma is találnak egyet-egyet), többnyire olvadáskor.

Más a helyzet ott, ahol az elefántfélék fennmaradtak, és tovább éltek együtt az emberekkel. A konfliktusaik a földművelés fejlődésével, az emberi népesség számának gyarapodásával szaporodtak meg. Az emberek megismerhették az óriási állatok kivételes intelligenciáját, memóriáját és fejlett szociális élet, amely nemcsak félelmet, hanem tiszteletet is ébresztett. Talán ez a felismerés indította el az Indus völgyében a munkára fogásukat 4500 évvel ezelőtt. Igazi háziasításról azonban nem lehet beszélni, inkább csak idomításról. A bikák tartása musth, vagyis párzási düh (bár még csak gyanítják, hogy a párzással függ össze) miatt kockázatos (ráadásul a természetben is magányosan élnek). Bár támaszkodnak a szaporulatra is, a vadon élő állatokból folyamatos volt a frissítés, éppen a már beidomított elefánttehenek segítségével.

Elsősorban erőgépként hasznosították, de természetszerűen a legtöbb történelmi adat harcászati alkalmazásáról szól, ezenkívül kivégzésekre és vadászatra is használták. Hadra csak bikákat lehetett fogni, hiszen a tehenek megfutamodtak a kifejlett bikák elől. Visszatekintve, úgy tűnik, kissé eltúlozták a harcászati jelentőségét, bár tény, hogy első találkozáskor minden sereget megrettentettek. Azonban, mind a görögök az indiaiakkal, mind később a rómaiak a görögökkel szemben hamar megtanulták, hogyan lehet az élő tankokkal szemben védekezni, azokat saját felhasználóik ellen küldeni. Emellett logisztikailag sem voltak alkalmasak egy nagyobb hadjáratban való részvételre, bár Hannibál sikerét a hagyomány hajlamos az elefántok javára írni, tudni kell, hogy mindössze négy egyed élte túl az Alpokon való átkelést. A punok egyébként nem indiai, hanem az afrikai egy - ma már kipusztult - alfaját háziasították. A hagyományok szerint az afrikai elefántot nem lehet háziasítani, a legutóbbi kísérletek azonban ezt nem igazolják. Bár jóval temperamentumosabbak ázsiai rokonaiknál, a Indiából importált, tapasztalt elefántgondozók jelentős sikereket értek el náluk is.

A rómaiak korszerű tömeghadseregeiben már nem jutott szerep az ormányosoknak. Viszont előszeretettel alkalmazták őket cirkuszi játékokra, az úgynevezett venatiora ("vadászat"), amely többnyire nem állt másból, mint az állatok arénákban való, lehető legnagyobb emberveszteséggel is járó lemészárlásából (bár idomítottak cirkuszi bemutatókra is elefántokat). Egy Pompeius által i.e. 79-ben rendezett esemény meglepő véget ért, egyben nagyon jól mutatta az emberek és elefántok különös kapcsolatát. A cél az volt, hogy egy csapat gaetul (sivatagi nomád törzs) vadász az arénában megküzdjön 20 afrikai elefánttal. Csak dárdát használhattak, de azt nagy tapasztalattal: vagy egyből az elefánt alsó szemhéjába hajították (ahonnan akadály nélkül hatolt az agyába), amelytől az egy pillanat alatt összeroskadt, vagy az elefánt lábát támadva bénították meg. Az egyik elefánt több gerellyel a lábában ellentámadásba lendült, és több vadászt is a levegőbe hajított. Majd az elefántok meglepő dolgot cselekedtek, először együttes erővel megrohamozták a cirkuszt körülvevő vasrácsot, majd látva, hogy azt áttörni nem tudják, ugyancsak együttesen, szánalmasan trombitálva a porond közepére vonszolták magukat, hogy ott szenvedjenek ki. Cassius Dio, mint szemtanú a következőképpen írta le a jelenetet: "Az elefántok sebekkel borítva vonultak vissza az ütközetből; fel-alá járkálva olyan nyögéseket hallattak, hogy az emberben felötlött: nem ok nélkül tesznek így, hanem a sorsot idézik, mely úgy döntött, hogy el kell hagyniuk Líbiát, és panaszukkal az istenek bosszújáért könyörögtek. Valóban, a szóbeszéd szerint csak akkor rakhatták őket hajóra, mikor a hajtóik megesküdtek, hogy nem éri őket bántódás…" Az események hatására a tömeg hangulata megváltozott, és átkokat szórtak Pompeiusra, követelték, hogy az életben maradt elefántokat kíméljék meg.

A fenti közjáték nem akadályozta meg Pompeius vetélytársát, Caesart abban, hogy néhány év múlva egy újabb elefántos mészárlást rendezzen, mikor félezer gyalogos katonát küldött húsz elefánt ellen, annyi elővigyázatossággal, hogy jobban biztosította a nézők védelmét. Később, a császárkorban már kevesebb elefántot tudtak lemészárolni, kezdett elapadni a forrás. Nem csoda, hiszen töméntelen egzotikus állatot importáltak Rómába, pl. csak a Colosseum felavatására rendezett játékokon közel 9000 állatot (medvétől az elefántig) "használtak fel". Az i.sz. IV. századra az észak-afrikai elefánt már teljesen el is tűnt.

A gyakorlatias rómainál spirituálisabb Keleten az elefántra másképp tekintettek, a tisztelet nem társult a lemészárlásuk "örömével". Szinte mindenhol az erő, hosszú élet és a bölcsesség szimbóluma. A hindu mitológiában az elefántfejű isten, Ganésa az írásművészet és a bölcsesség istene. Több ázsiai vallás szerint elefántok tartják a világmindenséget. A fehér elefánt különösen szent, a hagyomány szerint Gautama Buddha nemzőatyja is egy ilyen pigmenthiányfoltos ormányos. A közel-keleti, majd az abból merítő kereszténységben is egyértelműen pozitív szimbólum. A kígyót eltaposó elefánt egyben Krisztust megszemélyesítője, nem csoda, hogy a keresztes háborúk idején gyakori címerállattá vált.

Az elefántcsont hasonló szimbolikus jelentőséggel bír, Salamon trónusa sem véletlenül készült belőle: a romlatlanság, állhatatosság és erkölcsösség jelképe. Ezzel azért nem annyira nem jártak jól az elefántok, hiszen emiatt szenvedték el a legnagyobb veszteséget, főleg a lőfegyverek elterjedése után. A rabszolga mellett az elefántcsont lett Afrika legfőbb árucikke a középkorban és újkorban, még országot is neveztek el róla (Elefántcsontpart). Csakúgy, mint a dél-amerikai mesés Eldorádót keresték a felfedezők a híres elefánttemetőket, mivel úgy tartották, hogy ezek a bölcs állatok halálukat érezvén egy közös temetkezőhelyre vándorolnak. A kíméletlen vadászatnak meg is lett a hatása, az agyar nélküli egyedek száma fokozatosa nő a vad populációkban. 1930-ban még 1% volt az arányuk, ami ma már 30%. Ez a gyors szelekció bizonyos veszélyeket hordoz, hiszen az állatok viselkedése még nem alkalmazkodott ezen fontos fegyver, eszköz elvesztéséhez.

Ázsiában nem annyira a vadászat, inkább az élőhelyek gyors elvesztése okozza a fő veszélyt. A növekvő népesség és termőföld, amely szétdarabolja az addig egybefüggő elefántos területeket, sűrűbbé teszi a gyakran tragikus összecsapásokat. 1998-ban és 1999-ben is részeg elefántok támadtak indiai falvakra (a helyiek beszámolója szerint az utóbbi időkben az elefántok rászoktak a falusiak sörére). 2002-ben 6 embert gyilkoltak meg a berúgott elefántok. A felmérések szerint Indiában évente átlagosan 200 embert gyilkolnak meg elefántok, az eseteket követő bosszúhadjáratoknak pedig évi 100 elefánt esik áldozatául.

Az élőhely feldarabolódása más egyéb veszélyeket is hordoz. Az állatok évszázados vándorlási útvonalai megszűnnek, a csordák nem érintkeznek egymással, amely beltenyésztéshez vezet. A számítások szerint jelenleg 25.600-32.750 indiai elefánt él vadon, míg több mint 15.000 fogságban (a XX. század elején még 100.000 körül volt). A hagyományos elefántmunka, háziasítás háttérbe szorulás szintén jelentős problémákat okoz, elefántok ezrei maradtak munka nélkül. Visszatelepítésük az élőhelyek hiánya, és az emberekhez való túlzott alkalmazkodásuk (a félelem hiánya, amely tragédiákhoz vezethet) miatt nem kivitelezhető, másrészt a tartásuk egyre kevésbé kielégítő, a parkolópályára állított elefántok kondíciója a legenyhébben kifejezve is szánalmas. Látható, hogy egyre nagyobb számban próbálják őket turisztikai célra hasznosítani, Thaiföldön elefánt-showkat, elefánt-footballt, elefántfutóversenyt is rendeznek, főként a turisták számára, kiváltva az állatvédő szervezetek rosszallását. Sokszor halálos balesetekről is hallhatunk beszámolókat, mikor a megvadult elefántok a tömegbe rontanak.

Az afrikai elefántok helyzete jelenleg jobbnak látszik, számuk az aktív védelemnek köszönhetően nőtt az utóbbi évtizedekben. Ezt azonban jelentős csökkenés előzte meg, a számuk a múlt század 30-as éveiben még 3-5 millió volt, jelenleg körülbelül 500 ezer él vadon. A nemzeti parkok jelentik számukra a mentsvárat, azonban azonban a földrész térképen meghúzott politikai határai nem illeszkednek az elefántok természetes viselkedéséhez. A dél-afrikai Krüger Nemzeti Parkban például kezdetben sok elefánt pusztult el a természetes vándorlási útvonalak megszűnése miatt.

A gondot ma már az elefántok túlszaporodása jelenti. A dél-afrikai válasz a válság kezelésére azonban éles vitát váltott ki. Az elefántok létszámszabályozása során egész csordákat irtottak ki, 16.210 "fölös számú" elefántot öltek meg 1966 és 1994 között. Az irtás során helikopterről Scoline nevű nyugtatószert lőttek halálos dózisban az összeterelt elefántokba. A szer hatására összeesett elefántok saját testsúlyuktól fulladtak meg. Ha az agóniájuk nem volt elég gyors, puskagolyóval rövidítették meg a szenvedéseiket. Bár vezető tudósok már 1968-ban tiltakoztak a szer alkalmazása ellen, a Nemzeti Park tovább használta.

1995-ben a nemzetközi tiltakozások miatt a jelentős etikai aggályokat felvető gyakorlatot határozatlan időre felfüggesztették. A túlnépesedés problémájára azonban eddig nem sikerült hatékony választ találni. A Nemzeti Park szerint, ha nem történik beavatkozás, 2020-ra a Nemzeti Park elefántállomány meg fog háromszorozódni, veszélyeztetve a teljes élővilágot. Többen közülük újra az angolul "culling"-nak nevezett mesterséges kiszelektáláshoz (vagyis az irtáshoz) folyamodnának, míg a tudományos élet több képviselője és a világ jelentősebb állatvédő szervezetei ezt továbbra sem tartják elfogadhatónak és más módszereket tartanának hasznosabbnak. Szerintük az egyik legnagyobb probléma, hogy több kisebb elefántos rezervátum van, kapcsolat és egységes elefánt-menedzselés nélkül.

Többek szerint a megoldás összefüggő, vagy folyósokkal kapcsolódó természetvédelmi területek, "megaparkok" létrehozása lehet, amelyen belül egységesen lehet kezelni az elefántproblémát. A nagy területen már jobban érvényesülhet a természetes létszámszabályozás hatása.

2005-ben a dél-afrikai környezetvédelmi miniszter 5000 egyed kiirtására tett javaslatot. Scoline helyett mesterlövészekre bízta volna, hogy a lehető legkíméletesebben pusztuljanak el az elefántok. A nagy nemzetközi állatvédő szervezetek, köztük az International Fund for Animal Welfare (IFAW), felháborodással fogadták a hírt, szemben a WWF-vel, amely elfogadta az ötletet. A dél-afrikai tudományos élet azonban az állatvédők pártjára állt. John Skinner professzor, a Royal Society of South Africa elnöke szerint nincs arra tudományos bizonyíték, hogy az elefántok más fajok veszélyeztetnének. Ian Raper, a South African Association for the Advancement of Science elnöke pedig egy új, 5 évig ható fogamzásgátló hatékony voltát hangsúlyozta. Az ellenkezés meghozta az eredményét, nem indult meg újra az irtóhadjárat.

Egyes környező országokban kíváncsian várták a dél-afrikai fejleményeket, hiszen ez egyfajta felmentést jelentett volna számukra a kilövéses létszámcsökkentés fenntartás mellett. Ugyanis ezt ott továbbra is űzik, igaz nem verik nagydobra.

A zambiai Kaufe Nemzeti Parkban indultak vizsgálatok arra, hogy a megaparkok kialakítása mennyire oldja meg az elefántok túlszaporodásának problémáját. Az elefántok természetes migrációs útvonalait sok esetben a politikai határok törik meg. Az Okavango-Felső-Zambézi védelmi zóna Zambia, Namíbia, Botswana és Zimbabwe egyes területeit foglalja magában, a politikai szétszabdaltság ellenére azonban szabadon mozognak benne az elefántok. Az IFAW szerint ezek a hatalmas parkok, illetve a fogamzásgátló eljárások együttesen segíthetnek kordában tartani az elefántok számát.

Hogy a kép teljes legyen, nem szabad elfelejteni, hogy a Krüger Nemzeti Parkot évente 1,3 millió látogató keresi fel, sokak kifejezetten a szabadon élő elefántok látványáért. Az állatvédő szervezetek tiltakozó akciói mindenképpen a turistaszám csökkenéséhez vezetne, amely érzékenyen érintené a park költségvetését. Így a vezetés mindenképpen olyan módszerre kényszerül, amely hatékonysága mellett az állatvédők számára is elfogadható.

 

Elefántok azonban nem csak vadon élnek, hanem közöttünk, a világ fejlettebb régióinak állatkertjeiben és cirkuszaiban is. Bár a római cirkuszok véres látványosságai után egy darabig nélkülözniük kellett az egzotikus állatok látványát az európaiaknak (bár egy-egy egyedet időnként bemutattak, mint egy elefántot 1256-ban, Londonban), a gyarmatosítás révén újra vadállatok sokasága, köztük sok elefánt érkezett az akkori világ gazdasági és politikai központjaiba. A nagydarab állatok mindenhol kiemelti szerepet játszottak az állatseregletekben, minden magát valamire is tartó állatkertnek és cirkusznak legalább egyet be kellett mutatnia. Ma sincs ez másképpen, az elefántoknak most is jelentős a közönségvonzó hatása.

Azonban éppen miattuk érte a legtöbb kritika az állatkerteket és cirkuszokat. A legújabb korban tapasztalt jelentős szemléletváltozás az állatokhoz való viszonyunkat illetően az állatkerti kultúra reformjához, illetve a cirkuszi állatszámok jelentős visszaeséséhez vezetett. Bár több nagy állatvédő szervezet alapvetően még mindig egy kalap alá veszi a két intézményt, és mint pusztán szórakoztatás céljából történő felesleges állattartást, idejét múltnak tekintik őket, az állatkertek a jelek szerint meg tudtak változni, és a reformjaik révén el tudták magukat fogadtatni a szélesebb közönséggel (bár még messze nem teljes mértékben). A nagy nemzetközi állatvédelmi szervezetek továbbra is össztűz alatt tartják az állatkerteket, még ha kényszerűen el is fogadják a létüket, hogy az esetleges visszásságokra fényt derítsenek. Mások, mint a Born Free Foundation nyíltan az állatkertek megszüntetéséért harcolnak, eleve kizárva, hogy mesterséges körülmények között jól érezhetik magukat az állatok. Abban valamennyi állatvédő szervezet egyetért, hogy a cirkuszi állatszámoknak nincs létjogosultsága. A mozgalmuk erejét jelzi, hogy egyre több országban kénytelenek feladni az állatprodukciókat a cirkuszok, amelyek a jelek szerint hiába védekeznek azzal, hogy tegyenek különbséget jó és rossz cirkuszok között (ezt az állatkertek vonatkozásában sem fogadják el egyes állatvédők, és nyomukban a közvélemény egy része).

Egy magyarországi (és szlovákiai) középiskolások körében végzett felmérés (ECHO Oktatáskutató Műhely) szerint a fiatalok 66%-a úgy véli, hogy az állatkertek többségében az állatokat nem megfelelő helyen tartják, míg 59%-uk szerint a cirkuszi állatszámok lényegében állatkínzásnak tekinthetők. Érzékelhető, hogy az állatkertekkel - és a cirkuszokkal - szemben igen mélyen gyökeredző sztereotípiák működnek, elsősorban azok körében, akik ritkán, vagy egyáltalán nem járnak állatkertekbe. A gyerekkönyvek, rajzfilmek szükségesen antropomorfizálva az állatszereplőket, sokáig egyértelmű börtönökként mutatták be ezeket az intézményeket. Talán éppen a lassan változó közvélekedést mutatja, hogy egyes utóbbi években készült populáris alkotások már árnyalják ezt az egyértelműen negatív képet. A Veszprémi Állatkertekben végzett felmérések szerint az állatkertet meglátogató fiatalok (2005, N=605) 13%-a szerint nincs szükség állatkertekre, mert ott csak szenvednek az állatok. Személy tapasztalataim szerint az állatkerti élet, háttérmunka megismerése jelentősen megváltoztatja a kezdetben ellenséges véleményeket, kifejezetten szimpátiába fordítva azokat, de ezen a fajta véleményformálásnak erősen korlátozottak a lehetőségei.

Az állatkertek egyik fő célja az, hogy elfogadtassa és megértesse, lehet mesterséges körülmények között is biztosítani az állatok jólétét - természetesen azok természetes igényeinek megfelelő állattartó helyeken. Az elefántok népszerűségük, nagy termetük és intelligenciájuk révén nem véletlenül váltak kulcsfigurákká mindegyik oldal érvelésében. Abban szinte valamennyi közvéleményt formáló állatvédő szervezet egyetért, hogy az elefántokat képtelenség megfelelő módon mesterséges körülmények között, állatkertben tartani (újabban ezt kiterjesztették egyes nagyragadozókra is). A Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals (RSPCA) Nagy-Britannia legnagyobb állatvédő szervezete 2002-ben hozta nyilvánosságra a jelentését, amelynek legfőbb konklúziója, hogy állatkertekben csak szenvednek az elefántok, azokat nem szabad fogságban tartani.

Az RSPCA Ros Clubb és Georgia Mason oxfordi kutatók által készített felmérésre hivatkozott, amely széleskörűen vizsgálta az elefántok helyzetét az európai állatkertekben, úgy, hogy a kutatók az adatokat főként maguktól az állatkertektől kapták.

A brit állatkertek képviselői alapvetően helyeselték és több ponton elfogadták Clubb és Mason kutatásainak eredményét, hasznosnak ítélve őket az elefánt tartás fejlesztésében. Az új brit és európai (EEP) elefánttartási útmutatót (guideline) például már ezen eredmények alapján is szerkesztették. Az RSPCA végkövetkeztetéseit azonban természetesen nem tudták elfogadni.

Az egyik legfőbb probléma, hogy a jelentés gyakorlatilag nem tett különbséget a szervezet a megfelelő elefántos állatkertek és rosszak, újak és régiek között, az utóbbiakra vonatkozó adatokat általánosítva a teljes állatkerti állattartásra. Ennek torzító hatása olyan állatok esetében különösen érvényesül, melyek élettartama hosszú és szaporodási rátája viszonylag alacsony. Már egy 20-30 éves elefánt életében is jelentős változások álltak be állatkerti lakóhelyén, a tudomány és állattartási technológia, valamint magának az állatkertnek a fejlődése jelentősen javított helyzetükön. Ezek alapján a régmúlt adatok relevanciája a jelen helyzetre erősen megkérdőjelezhető.

Clubb és Mason szerint a világon 1700 elefánt él fogságban, ennek kétharmada állatkertekben. Ezen belül az állatkerti elefántok 48%-a Európában él. Míg vadon a hímek és nőstények aránya közel 1:1, addig az állatkertekben több mint négyszer annyi nőstény él, mint bika. Az állatkerti elefántok többsége vadon született (59,7% az indiainál, 83,3% az afrikainál), bár idővel mindkét fajnál, főleg az indiainál az importok száma csökkent, és az állatkertben való születések száma nőtt. Az afrikai elefántok esetében különösen a 70-es és 80-as években volt magas a vadon született és Európába szállított borjak száma, amikor az afrikai országokban a létszámszabályozás a hírhedt "culling"-on alapult. A jelenlegi behozatalok Zimbabwe-ből és Zambiából történnek, ahol ma sem idegenkednek ettől a létszámszabályozási technikától, ráadásul az első országban az elefánt CITES II-nek (a Washingtoni Egyezmény a függelékeiben szereplő veszélyeztetett állatok exportját és importját szabályozza) számít, amely megkönnyíti az exportját (CITES I-es fajok esetében tiltott, vagy csak kivételes esetben engedélyezett a vadon fogott állatok exportja). A legfőbb importőrök: Németország és Hollandia. Bár idővel csökkent az import aránya (míg a fogságban születetteké nőtt), a szerzők ennek okát mégis inkább a CITES szabályok szigorodásában látja, nem az állatkertek törekvéseiben (ami nem túl jóhiszemű következtetés).

A tanulmány másik fontos kritikája az elefántok alacsony szaporodási sikerét éri állatkerti körülmények között. Megállapítja, hogy nagyon kevés a második és harmadik generációs elefántok aránya (indiainál 10-0%, afrikainál 14-3%), főleg, ha azt európai elefánttartás 100, illetve 40 évéhez viszonyítja.

A borjú halálozásokat nézve kevés információt kaptak a szerzők az EAZA-tól. Az afrikai elefánt EEP koordinátora, Amelia Terkel által szolgáltatott adatok mindössze 3 afrikai elefántborjú haláláról tanúskodnak. Ezért más bizonyítékok után néztek, ehhez az adatok fő szolgáltatója a PETA volt, újságcikkekre és "megbízható forrásokra" hivatkozva. Ezek alapján közel 30 indiai és 2 afrikai borjú korai halálát feltételezik 1968 és 2000 között.

A halvaszületések számát illetően is a PETA adatbázisát hívták segítségül. Ez alapján 111 indiai elefánt ellésből 17 (15,3%) volt halvaszületéses, míg afrikai elefántok esetében 2,2% volt ez az arány. Más megfigyelések szerint 1902 és 1996 között 17,7% volt a halvaszületések aránya, szintén az ilyen szempontból kritikusabb indiai elefántok körében, és amely az állatkertekben még az ázsiai fakitermelő telepeken dolgoztatott elefántokénál is nagyobb (3,1%). Szintén kiderült, hogy a vadon fogott elefántok az állatkertekben jobb anyáknak számítottak.

A kutatók szerint az alacsony szaporodási ráta egyik fő oka az a gyakorlat, hogy túl korán elválasztják anyjától a fiatal elefántokat, így a szocializációjuk nem válhat teljessé, nem tanulják meg a megfelelő szülői viselkedést. Ráadásul a természetben a "nagynénik" is fontos szerepet játszanak az utódok felnevelésében, amely állatkerti körülmények között hiányozhat. A mortalitás másik oka az, hogy az állatorvosi gyakorlat szerint nem csapattársai között, hanem elkülönítve, leláncolva és lenyugtatózva az anyát próbálják segíteni a borjú világra jöttét, amely szintén többet árthat, mint használ. A stressz következménye ekkor akár kölyökgyilkosság is lehet.

A kifejlett elefántok élettartamát tekintve is lesújtó volt a kutatók következtetése: még az ázsiai fakitermelő telepeken is magasabb a születéskor várható élettartam az elefántoknál, mint az állatkertekben! Burmában ez 30 év, míg az európai állatkertekben csak 15-16. A kutatók megállapítása szerint állatkertben az elefántok maximum 56 évig élhetnek, szemben a természettel, ahol 10-22%-uk is megéli a 60 évet. Ennek ellentmond, hogy jelenleg is él legalább két, 57 évnél idősebb elefánt Európában, és a veszprémi elefánt is közel 60 éves lehetett. Más vizsgálat az említetnél jóval magasabb születéskor várható élettartamot becsült az állatkerti elefántoknál – indiai nőstények esetében ez 41,9 év volt Európában (Robert J. Wiese and Kevin Willis: Calculation of longevity and life expectancy in captive elephants - Zoobiology, vol.23). A különbség túl nagy ahhoz, hogy ne merüljön fel, valamelyik téves adatokon alapul.

Míg Clubb és Mason tanulmánya a helyzet javítását tartja szükségesnek, addig az RSPCA jelentése ennél továbbmegy: szerintünk mindez azt bizonyítja, hogy elefántot képtelenség állatkertben tartani. Az EAZA álláspontja természetesen az, hogy megfelelő körülmények között állatkertben is biztosítani lehet az elefántok jólétét, csakúgy, mint a többi állatét. Ennek feltétele a tartástechnológia fejlesztése, valamint az "önfenntartó" állatkerti populációnagyság elérése.

A európai és észak-amerikai állatkertek új standardokat állítottak fel, amelyeket teljesítenie kell mindenkinek, aki elefánttartásba kíván fogni. A legfontosabb feltételek:

- csak szociális csoportokban szabad elefántot tartani, amely egy felnőtt bikából (külön tartva), és legalább 3-4 tehénből és utódaikból áll;
- biztosítani kell a fiatal hím bikák elhelyezését. Jelenleg is folynak kísérletek agglegénycsapatok felállítására és tartására.
- megfelelő méretű házak és kifutók épüljenek az elefántok számára, amelyeket környezetgazdagítással ingergazdaggá kell tenni.

Ezen feltételek mellett az elefántok tartása rendkívül költségigényessé válik, akár a házak és a kifutók elkészítését, akár fenntartását, az állatok takarmányozását és gondozását nézzük. Az állatkerteknek alaposan meg kell fontolniuk, hogy felvállalnak-e egy ilyen jelentős terhet. Több állatkert is meghozta a nehéz döntést, inkább lemond az elefánt tartásáról. Legutóbb a detroiti és san francisco-i állatkertek szüntették korszerűtlen elefántkifutóikat, annak lakói menhelyre kerültek. Más állatkertekben több ezer négyzetméteres, sőt, néhol több hektáros kifutók épültek nagyobb elefántcsapatoknak. Az elmúlt évek eredményei a szaporodási sikerben igazolták az erőfeszítéseket. Ennek azonban nagy az ára: a seattle-i és drezdai állatkertek elefántos bemutatója kb. 1,2 milliárd Ft-nak, a schönbrunni állatkert elefántkifutója 800.000 Ft-nak megfelelő összegbe került.

Komoly vitát vált ki az elefántgondozás módszere is. Három fő irányzata van az elefántokkal való bánásnak, a free contact, amely során a gondozó az állat mellett ténykedik, a protected contact, amely során kívülről, biztonságból próbálja ellátni a feladatait. A harmadik a no contact, ahol semmiféle érintkezés nincs a gondozó és az elefánt között, azonban csak az állat altatásával lehet egészségügyi beavatkozást elvégezni.

Az első esetben a testi épségének megóvása érdekében a gondozónak pszichikailag az elefánt fölé kell kerekednie (hasonlóan az idomításhoz), hagyományos eszközök, mint például az ankusz segítségével. A módszert az állatvédők erősen kritizálják, hiszen szerintük ezzel a gondozó félelmet kelt az állatban, fizikai és lelki szenvedést okozva számára. Jelenleg még ez a legelterjedtebb, de aránya folyamatosan csökken. Főképpen azért, mert az állatkerti szövetségek a kritikák és főként a halálos balesetek következtében a protected contact módszerét javasolják, amely során az elefántokkal a gondozó a megfelelő védettséget nyújtó korlátok mögül foglalkozik. A láb, fül és ormányápolásra "kisablakokat" nyitnak, az elefántoknak azt kell megtanulniuk, hogy parancsszóra odanyújtsák a megfelelő testrészüket.

Nem kétséges, a legveszélyesebb, legtöbb halálos balesetet okozó állatkerti állat az elefánt. Ehhez nem is kell különösebben agresszívnek lennie, hiszen puszta ereje és nagysága révén nagyon könnyen kárt tud okozni egy olyan kis és törékeny lényben, mint az ember. Különösen a bikák számítanak komoly rizikófaktornak, a párzási düh, a musth időszakában gyakorlatilag kezelhetetlenek. Egyes becslések szerint csak az európai és észak-amerikai állatkertekben évente 3-4 gondozót ölnek meg az elefántok. Az elmúlt években a chesteri, londoni, hilvarenbeeki és schönbrunni állatkertekben történt halálos baleset, volt, ahol rendkívül tapasztalt elefántos volt az áldozat (Londonban és Bécsben).

Az elefántok azonban nemcsak az állatkertekben veszélyesek, Afrikában és Ázsiában évente körülbelül 3-400 ember hal meg elefántok támadása következtében. Az emberek válasza sem marad el, legalább ugyanennyi elefántot ölnek meg (de valószínűleg a többszörösét). Az elefántok és emberek talán még soha nem kerültek annyira közel egymáshoz, mint most. Remélhetően az emberek és elefántok szükségszerű konfliktusa nem fog tovább eszkalálódni, és megtanuljuk a békés egymás mellett élés nehezen elsajátítható művészetét. A két szuperintelligens faj közül most mi vagyunk uralmon, tehát nekünk kell az első lépéseket megtenni...

Endrédi Lajos