A kutatások szerint a nőstény nagy patkósorrú denevérek szeretnek mindent a családban tartani, még a partnereiket is megosztják az anyák és lányaik, sőt még a nagymamák is, de valahogy mégis sikerül elkerülniük a vérfertőzést.

„Nem fognak az apjukkal párzani, de az anyjuk partnereivel igen – de már csak akkor, ha az már új társat talált” – mondta Stephen Rossiter, a Londoni Egyetem kutatócsoportjának vezetője.

Habár ez a viselkedés furának tűnik – és nagyon zavaros családfát eredményez –, Rossiter feltételezése szerint szorosabb kapcsolatok kialakulásához vezet a kolónián belül: „Lehetséges, hogy a rokonsági fok növelésével, a szexuális partnerek megosztásával erősítik a szociális kötelékeket, és elősegítik a magasabb fokú kooperációt a kolónián belül.”

Előfordulhat, hogy egy nőstény és az anyai nagynénje egyben féltestvérek is. Kissé zavarosnak tűnik a megállapítás, de csak gondoljuk át:
Az A nőstény párzik A hímmel, megszületik B nőstény. Később az A nőstény otthagyja az A hímet és összeáll B hímmel, amely kapcsolat gyümölcse C1 nőstény lesz. Eközben B nőstény is párzik B hímmel, és megszületik C2 nőstény. C1 és C2 nőstények kétféleképpen is rokonok, egyrészt anyai szálon C1 nagynénje C2-nek, másrészt apai ágon féltestvérek. Mivel a patkósorrú denevérek körülbelül 30 évig is élhetnek, a további leszármazási ágak még bonyolultabbak lesznek.

Ez a megfigyelés csak része a világ egyik legrégebbik természetben végzett populáció vizsgálatának. A kutatók genetikai analízis módszerével térképezték fel több mint 450 denevér rokonsági viszonyait, amelyek a Gloucestershireben található Woodchester Mansion padlásain élnek. A kutatás részleteit a Nature szeptember 15.-i számában olvashatjuk.

Az év legnagyobb részében a nőstény patkósorrú denevérek egymással, hímek nélküli kolóniákban élnek. A nőstények a kicsinyeiket nagy csapatban, kölykező kolóniákban nevelik fel, feltételezhetően azért, hogy nagyobb meleget és biztonságot nyújthassanak számukra.

Egyszer egy évben, a párzási időszakban azonban a hímek és nőstények összegyűlnek, és ekkor egy hímet több generációhoz tartozó nőstények is megoszthatnak egymással. Hogyan fejlődhetett ki a nőstények ezen viselkedése? Az egyik lehetséges válasz az, hogy a nőstények generációk óta ugyanarra a párzás helyre szállnak. Ott a nőstények információkat adhatnak át egymásnak, mely hímek voltak a legjobb partnerek. „Ennek következtében a rokonsági fok szintje drámaian megemelkedik az egész kolónián belül” – szögezte le Rossiter.

Valahogy a párosodni kívánó denevérek százai alkotta zűrzavarban a nőstények eltudják kerülni, hogy a saját apjukkal párosodjanak. „Nem tudjuk hogyan, de felmerült néhány gyanúnk.” – mondta Rossiter – „Feltételezhetően szagingerek révén ismerik fel, hogy ki a rokon, ki nem az.”

 

A vadon élő állatok rendszerint igyekeznek elkerülni a vérfertőzést, a kutatók azonban még nem tudják biztosan, hogyan. Csak azt tudjuk, hogy a beltenyésztés a káros genetikai információk expressziójával járhat. Ugyanis a legtöbb élőlény egy gén két verzióját (allélját) is hordozza, az allélpár egyik vagy mindkét tagja lehet domináns vagy recesszív. A heterozigóták (ahol az egyik allél domináns, a másik recesszív) számára ez akkor előny, ha a recesszív allél káros, hiszen ekkor a domináns nem engedi kifejeződni. A beltenyészetség azonban a homozigóta gének arányát növeli, egyben a recesszív allélpárokét, amely csökkentheti az egyed túlélőképességét. „Ezeknek a káros alléloknak az expressziója alacsonyabb reprodukciós sikerhez vezethet, csökkenti a túlélés esélyét, amely jelenséget beltenyésztési leromlásnak (depresszió) nevezünk” – fejezte be Rossiter.

Kapcsolódó hírek:
Egyre több embert támadnak meg a vámpírdenevérek