Ha valaki úgy gondolja, hogy a harcsa éppolyan esetlenül mozog a szárazföldön, mint egy elefánt görkorcsolyával, nagyot téved. Egy újabb kutatás szerint ügyesen kúszik, sőt, vadászik is a szárazulaton.

A felfedezés révén megérthetjük, hogyan hódították az ősi halak hajdan a szárazföldet, amely akció a szárazföldi gerincesek kialakulásához vezetett az evolúció során.

A vizsgált Channallabes apus harcsafaj magyar neve – tükörfordításban - angolna harcsa. Afrika trópusi mocsaraiban él, ahol víz csak kisebb, sós tavacskákban található. „Valószínűleg itt több az eledel a szárazföldön, mint az iszapos pocsolyákban. Ez lehet az oka annak, miért specializálódtak ezek a halak arra, hogy a vízen kívül keressék táplálékukat.” – mondta Sam Van Wassenbergh, az Antwerpeni Egyetem (Belgium) kutatója.

A harcsa előbb lendületet vesz a vízben, majd kiugrik a partra. Ott rugalmas gerincoszlopa segítségével kígyóként halad tovább. A levegő sem jelent problémát, hiszen képes a vízen kívül is lélegezni, a kopoltyúk használata nélkül. A légzésének pontos mechanizmusát még nem sikerült megfejteni.

A természetes élőhelyén a harcsa mintegy beszívja a vizet, és így kapja el zsákmányát. Miután a levegő sűrűsége jóval kisebb a vízénél, a szárazföldön más technikát kellett választania. Mikor rálel egy potenciális áldozatra, például egy kisebb bogárra, felemeli a fejét, és felülről elkezdi majszolni, rágcsálni azt. Egészen addig, míg a megfelelő fogást meg nem találja rajta, ekkor szájába kapja, és elcsúszik a vízig. Itt már visszatérhet hagyományos módszeréhez, és beszippantja a rendszerint már mozdulatlan zsákmányát.

Ezen viselkedés legfontosabb feltétele a mozgékony nyak. Éppen ez az, amely a szárazföldi gerincesek egyik fontos jellemzője. Az ősi tetrapodák, mint az Ichthyostega és Tiktaalik fajok már szintén mozgékony nyakkal rendelkeztek. Van Wassenbergh szerint a harcsák megmutatják, hogy a négylábúak ezen ősei hogyan vadászhattak.