Barátok közt

Feketefarkú vagy társas prérikutya (Cynomys ludovicianus)

Vannak állatok, amelyeknek a fotózását sosem lehet megunni. Egyszerűen náluk mindig történik valami… mint egy felgyorsított brazil szappanoperában. Nem pusztán apró emberkékre emlékeztető testalkatuk, hanem mimikájuk, testbeszédük is zavarba ejtően humanoid, így nehéz elkerülni az antropomorfizálást náluk. Csak míg egy lusta oroszlán nem szomorú, a szenvtelenül bámuló medve nem barátkozós, és a szárnyát kitáró keselyű sem az eget vágyja, addig a prérikutyák társas mivoltából fakadó gesztusok azok, aminek látszanak.

De most itt álljunk meg egy szóra! Pontosabban fajnévre. Hogy lehet kutyának nevezni egy ürgeszerű rágcsálót? Oké, ugat, ha veszélyben érzi magát, de ha nyerítene, prériló lenne, ha hápogna, akkor prérikacsa? Ennek nincs értelme. Főleg, hogy mi magyarok még ráteszünk erre egy lapáttal a földikutyák elnevezéssel, aminek aztán végképpen nincs semmi értelme, azon kívül, hogy a prérikutyákat a honpolgárok többsége leföldikutyázza. A képzavarok orgiája helyett azonban jobb, ha visszatérünk a fotózásukhoz. Mindenképpen érdemes kicsit lecövekelni a közelükben, és megörökíteni a családi életüket. Későn kelők ugyan, de egyszer felbukkan egy fej az üreg szájánál, és még csábító zöldségek is vannak a közelben, számíthatunk arra, hogy hamarosan megjelenik az egész társaság. Nem olyanok, mint az aprómajmok, hogy meg sem állnak szinte egy pillanatra sem, sőt, két rapid mozgás közben sokszor merevednek meg egy adott pozícióban. Szóval ideális modellek…