Szépfiúk bandája

A dzseládák (Theropithecus gelada) igazi kuriózumnak számítanak a majmok furcsaságokban amúgy is bővelkedő táborán belül, gondolva köztük csupasz magunkra is. Nem csak küllemük kelt feltűnést, hanem táplálkozásuktól a szociális viselkedésükig számos tulajdonságuk számít egyedinek, főleg, ha a többi páviánnal hasonlítjuk össze. A természetfilmesek is „felfedezték” őket, ennek következtében kedvelt és gyakori szereplők a tematikus csatornákon. Aki nem csak két dimenzióban akarja látni ezek a majmokat, hanem élőben is, annak már Magyarországon is van erre lehetősége pár állatkertben.

Viszonylag nagytermetű főemlősöknek tűnnek a dzseláda páviánok, talán a kifejlett hímek hosszú szőre és határozott fellépése megtévesztő, de általában nem nagyobb tömegűek a többi páviánfajnál. A hímek átlagosan testtömege 18,5 kg, a nőstényeké pedig csak 11 kg – vagyis ugyanaz a nagymérvű szexuális dimorfizmus jellemzi, mint a közeli területeken élő galléros páviánokat. Az ivarérett hímek hosszú szőrzete tetszetős, a színe melírozott barnának tűnik. Mindkét nemre jellemző a mellkasukon lévő csupasz terület, amely a hímeknél folyamatosan piros, míg a nőstényeknek ivarzás idején válik élénk színűvé, sőt, ekkor úgy tűnik, mintha fehér gyöngyök húzódnának a szélén – ami nem más, mint az ekkor megjelenő duzzanatok sora. Vagyis ők nem „piros seggű páviánok”, amely nem hivatalos fajnév használata egyébként – a megfigyeléseim szerint –biztos indikátora az alkalmazója edukációs hiányosságának, még galléros páviánok esetében is. A hüvelykujjuk és a többi ujj sokkal inkább szembefordítható, mint a rokonaié, emellett kezük felépítése, ujjainak rövidsége lehetővé teszi, hogy ássanak a gumó, rizómák után. Nemcsak a fűszállakat ragadják meg ügyesen, hanem az eszközként használható tárgyakat, kődarabokat is, sőt, kifejezetten kedvelik ezt a foglalatosságot. Magam figyeltem meg egy szorgalmas dzseládát, aki egy kisebb bottal járkált a hegyoldalon, amelyet egyes pontokban gondosan a kövek közé illesztve ülőfaként használta a nagy szorgalommal űzött kőfejtéshez.

A Theropithecus nemzetségnek hajdan több faja is élt, a jelenleginél jóval nagyobb területen elterjedve. A nemzetség egyetlen ma élő képviselője, a dzseláda pávián azonban csak az Etióp-fennsík egyes területein él, két alfaja közül a T.g. obscurus délen, a T.g. gelada északabbra. Napközben a fennsíkok nyílt, füves területein mozognak 2000 és 5000 méter magasság között, estét viszont többnyire a kiemelkedő sziklák menedékében töltik. A talajon való mozgáshoz az egyik legjobban alkalmazkodott főemlős, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne mozognának ügyesen nemcsak a meredek sziklákon, hanem akár a fákon is. Nemcsak másznak, hanem időnként nagyokat ugranak, a földre éppúgy, mint két magaslati pont között. Állatkertekből is sikerült meglépniük úgy, hogy a villanypásztort elkerülve ugrálnak fáról fára – ami nem csak az ügyességüket, hanem eszüket is dicséri, ahogy átlátták előre az útvonalat. A legjellemzőbb testtartás, amiben láthatjuk őket az, ahogy a fűben ülve legelnek.

Legelő majmok? Bizony, a dzseládák ebben is eltérnek a rokonaiktól, hiszen elsősorban füvet fogyasztanak. A nedves évszakban, vagyis júliustól augusztusig a táplálékának 93%-át a fűfélék leveles szárai teszik ki, novemberben pedig főleg azok magjait fogyasztják. A száraz évszakban, januárban és februárban elsősorban a növények rizómáit ássák ki a föld alól. Kisebb mennyiségben egész évben fogyasztanak gumókat, gyümölcsöket, virágokat és hajtásokat. Olyannyira alkalmazkodtak a fűfélék fogyasztásához, hogy állati eredetű táplálékot egyáltalán nem esznek, még gerincteleneket és tojásokat sem.

A legérdekesebb azonban a dzseláda páviánok szociális viselkedése. Abban hasonlítanak a némileg hasonló élőhelyen élő galléros páviánokra, hogy többszintű csoportokban élnek, amelynek alapegysége az ivarérett hímből és nőstényeiből, illetve az utódokból felépülő hárem. A háremek lazábban szerveződő bandákba állnak össze. A háremmel még vagy már nem rendelkező hímek is egynemű csoportokban élnek. A különböző csoportok a még lazább, de akár a 400-as egyedszámot is elérő hordákba verődnek össze.

Ennyi az egyezőség, most jönnek a durván meglepő különbségek! A dzseláda páviánoknál nem a hímek, hanem a nőstények a valódi vezetők. Sőt, az ő döntésük az is, melyik lehet az a hím, amelyet befogadnak a csoportjukba. És nem a macho hímekre buknak. A hímek testi ereje és harciassága nem elég a sikerhez, ha nem szimpatikus a nőstényeknek, azok akkor is elkergetik a csapatból, ha az amúgy már legyőzte a vetélytársát. Ennek következtében a hímek mindent megtesznek azért, hogy a nőstények kegyeiben járjanak, amelyet leginkább a kurkászással tudnak elérni. A kurkászás sokszor némi derültséget okoz az emberi szemlélők egy jelentős hányadában, akik ezt többnyire puszta bolhászásnak tekinti, és amely számukra legfeljebb annyiban érdekes, hogy egymásról esznek „bogarakat” a hülye majmok, pontosabban „piros seggű páviánok”. A főemlősök szőrös világában azonban ez a viselkedés sokkal többet jelent ennél. Egymás testszőrzetének ápolása ugyanis nem pusztán higiéniai kérdés, hanem – tekintve a kellemes érzetet, amivel jár – nagyon fontos a szerepe pozitív szociális kapcsolatok kialakításában és ápolásában. Vagy éppen a korrupcióban. Megfigyelték a kutatók, hogy azok a majmok, amelyek a magasabb rangú egyedeket többet kurkásszák, nagymértékben számíthatnak azok segítségére a vitáikban. A dzseládáknál a hím szorgalmasan kurkászik a nőstényekkel, és ha például több nősténye van, mint amennyit el tud így látni, idővel azok el is távolodnak tőle. A háremekre nem jellemző módon a nőstények között hierarchikus a viszony, ahol a közeli rokonok hasonló rangúak. A nőstény utódok – ritka kivételtől eltekintve – egész életükben a szülő csapatban maradnak, a fiatal hímek viszont elhagyják azt.

Mindebből látszik, hogy a dzseládák politikailag is igen aktív szociális életet élnek, a kommunikációjuk ennek megfelelően változatos. A legfeltűnőbb az arcmimikájuk, amely időnként nagyon látványos hatást kelt a külső szemlélőben is. Van, hogy teljesen, az orrukig hátrahúzzák a felső ajkukat, közszemlére téve tekintélyes méretű szemfogaikat és ínyüket – ez kifejezetten a dzseládákra jellemző viselkedés. A kutatók a nem emberszabású majmokhoz képest meglepően sok, több mint 30 elkülöníthető, egy-egy adott viselkedéshez társítható hangot írtak le.

Ösztrusz időszakban, vagyis, amikor a nőstények fogékonyak, naponta 2-5 alkalommal párzanak a vezető hímmel. Nincs meghatározott párzási időszak, a kb. 6 hónapos vemhesség után az év bármely szakában születhetnek dzseláda kölykök. A kicsi többnyire nagy érdeklődést vált ki a csapat többi tagjából, a fiatalok és kifejlett nőstények egyaránt közel próbálnak hozzá férkőzni. Anyja kezdetben elől, majd később, 5 hetes korától kezdve a hátán hordozza a kicsinyét. A kölykök öt hónapos koruk környékén kezdenek egyre önállóbbá, illetve bátrabbá válva rövidebb-hosszabb időre eltávolodni az anyjuktól. A nőstények 3-4 éves, a hímek pedig 4-5 éves korukban válnak ivaréretté, bár az utóbbiak többnyire csak kb. 8-10 éves korukban jutnak a párzás lehetőségéhez.

A dzseláda páviánok természetes ellenségei a leopárdok, a szerválok, a kutyák, a sakálok, a hiénák és a ragadozó madarak , amelyek elsősorban a fiatalokra és a nőstényekre veszélyesek. Azonban többször megfigyelték, hogy a kifejlett hímek akár a leopárddal is szembeszállnak a csapat védelmében. Összességében a ragadozók jelentette veszély nem túl jelentős, ennek is köszönhető, hogy a kölykök mortalitása viszonylag alacsony, a vizsgálatok szerint az újszülöttek 85%-a megéli a negyedik születésnapját. Jelenleg nem számít veszélyeztetett fajnak, a becslések szerint 200 ezer egyede él Etiópia fennsíkjain. A létszáma azonban csökken, a két fő veszélyeztető tényező: az erdőirtások miatti talajerózió csökkenti az életterét, valamint a háziállatokkal való versengés miatt kevésbé termékeny területekre szorulnak vissza. Nem igazán vadásszák már, szerencsére egyre kevésbé jellemző, hogy a hímek szőréből készült fejdíszeket készítsenek, ami régen az Oromo törzs hagyománya volt, illetve a talán már a turisták számára sem lőnek ki e célból hímeket.