Csendéletek
-
Mit mesél az erdő?
Az, hogy Jancsi és Juliska meséje maga a merő horror, jobban ismert, mint a Csipkerózsikában burjánzó nekrofília, illetve a Piroska és a farkas negédes kannibalizmusa. De hát ilyen a néplélek, a nyilvános boszorkányégetésektől a valóságshowkig a melléjük kerített szaftos sztorik kínálják az izgalmakat a szabadidős családi programokhoz minden korban, jó a gyerekeket is hozzászoktatni ehhez ideje korán. A jelen fotó azonban jóval békésebbnek tűnik, az édesanyám által teremtett mézeskalács házikóba nem épült boszorkány. Hacsak nem költözött be utólag. Mindenesetre igyekeztem az erdő sötétjét is megidézni a fotón, a többit a képzeletre bízom!
-
Gránátalma és túró
Kevés túlértékeltebb dolog van a konyhaművészetnél, pontosabban annál az ételfetisizmusnál, amely minden médiát ural ebben az évtizedben. Valóságshowk kipirosodott fejjel üvöltő sztárszakácsai, a főzőcsatornák unott hangon kotyvasztó stúdióséfjei szolgálják ki a nem csillapodó éhséget ezen téma iránt. Nem véletlenül nevezik ételpornónak ezt, a vizuális ingerek tobzódása és az extremitások hajszolása egyfajta következménye annak, hogy a nézők ingerküszöbe is emelkedik, egyre nehezebb lázba hozni őket. Olyan ételekkel, olyan alapanyagokkal dolgoznak már, amelyet egyszeri család sosem fog megfenni, mert vagy nincs rá pénzre, vagy úgy rontja el a nagymama jóízű receptjét, hogy öröm hányni. De azért bámuljuk a tévében. Amúgy szeretek sütni és főzni. Mert jó, és sokszor egyszerű alapanyagokból és egyszerű…
-
Rózsa szárazon
Alapvetően a csendéletek unalmasak. Festményben is nagyon unom őket, fotózni sem a legizgalmasabb feladat. Bár pontosan ezért lehet mégis kihívás, hogy egyedibbé, érdekesebbé tudjuk tenni pusztán egy beállított kompozíciónál. Lehet cselezni az mélységélességgel és fényekkel. Ennél a képnél a tervem az volt, hogy egy rózsamúmiába némi életet leheljek a képen, egyúttal festményszerűbb is tegyem. Ehhez nyilván némi photoshoppos utómunkára is szükség volt, de ennyi csalást talán elbír a műfaj.
