-
Virágok és történelem
A múlt több évszázadnyi terhétől kopott kőfalak, és a jelen optimizmusát színekben pompázva hirdető virágok, a komor halhatatlanság és életvidám mulandóság, amelyek minden ellentétük dacára mégis egységet alkotnak. Vajon ez a pillanatképben megőrzött paradoxon feloldja a belénk rögzült duális gondolkozás korlátait? Hiszen a kompozíció egységet sugall, a látszólagos ellentéteket csak mi erősítjük az elménkben és történeteinkben. Jó és rossz, fehér és fekete, múlt és jövő, szeretet és gyűlölet – vajon valóban elkülönülnek, nem ugyanabból fakadnak, mint a romokon nyíló virágok? Ja, a fotók Franciaországban készültek, Turenne várkastélyánál és Terrasson óhídjánál.
-
Kihúzták a dugót?
Van valami szürreális a gátakban, amelyek a természet folyó erőit szorítják áthatolhatatlan keretbe, kis patakból is tavat varázsolva. Hát még ez a betonképződmény, amely úgy néz ki, mint egy lefolyó, amiből éppen kihúzták az óriásdugót! Erről az annyira idióta, mint amennyire filozofikus rajzfilm, a Spongyabob egyik része jutott eszembe, ahol a sorozaton végighúzódó antagonizmust, amely nyilván a természet erőiben rejlő dualizmust szimbolizálta, az óceán dugójának felszedéséből eredezteti. Bár biztos voltak planktonok és rákok a kis franciaországi tó vízében, békés nyugalmat árasztott a fura műtárggyal kiegészült tájkép – szerencsére! Ja, és a helyszín: Lac du Causse.
-
Spirituális objektív
Annak ellenére, hogy elátkozott ateistaként képtelen vagyok elhinni az emberiség történelmét végigkísérő tündérmeséket, nem tagadom, hogy megkap az ezen hitekben rejlő misztikum. Vagyis nem a hit tárgya, hanem maga a hit és annak kifejeződése, mint az emberi természet alapvető eleme. Ennek részeként legalább annyira átérzem a történelmi templomok hangulatát, mint azok, akik a vallásukat élik meg a falak között, vagy pusztán csak viszketnek a bűneik. Nyilván nálam a spiritualitás kifejezése a fotózás eszközével inkább csak egy kirándulás a transzcendentális percepcióba, mint annak valós átélése, de jól van ez így, számomra ennyi bőven elég. A fotók amúgy a franciaországi Brive-la-Gaillarde Szent Mártonnak szentelt, több mint ezeréves templomában készültek.
-
Erőd az erdőben
Château de Couzage – még kimondani sem tudom a nevét. Délnyugat-Franciaország dimbes-hegyes-dombos történelmi vidékén a kastélyok úgy sorjáznak, mint egyik miniszterelnökünk álmaiban a stadionok. Szerencsés vidék, nem robbantgatták fel az erődítmény-lakokat egy-egy lázongás után, pedig volt itt csetepatéból bőven, az angol-francia mérkőzésektől a vallási összetűzésekig. Ez talán az ezeregyedik vár a környéken, amely egy ma már felduzzasztott patakra nézett. Messziről csak egy torony teteje látszódott, ahogy a fák lombjai közül kikandikált. Némi kaptató után érünk egy forráshoz, majd a mögött az erdei várhoz, pontosabban annak maradékához. Sajnos a toronyba nem lehetett bejutni, de így is fantasy gerjesztő a fák által őrzött erődítmény hangulata.
-
Ocean Vibe
Bordeaux-tól nyugatra, az Atlanti-óceán. Több mint 300 trillió liter sós víz. A bennem kerengő öt liternyi vérem még cseppnek sem számít, ahogy a mai nap kivételesen illedelmesen hullámzó vízbe vetem magam. A kilométereken húzódó fövenyt megszálló embertömeg sem ellensúlyozza a Hold arcának gravitációját, sorban bukkannak fel a homokhátak, és kósza gyökérszájú medúzákat görgetnek a partra gyengéden a hullámok. A múlt hetekben még erdőket lángra lobbantó forróság most csak a homokot és a vizet tölti energiával, a majdnem pőre emberek között a társadalmi különbségek is csak elolvadnak. Béke van. Kár, hogy csak pillanatnyi. Helyszín: Lacanau, Franciaország
