Paradise Lost: Obsidian

Obszidián – talán a legnemesebb kőzet, voltaképpen egy fekete lávaüveg, a kőkorszak csúcstechnológiáját jelentette a megmunkálása. Egyben mágikus, sötét anyag. Meghallgatva az angol együttes albumát, kifejezetten passzol a címválasztás…

Jó nagy ívet futott be a Paradise Lost több mint 30 éve tartó pályája, voltak ők a gótikus metál stílusteremtői, tettek egy éles kitérőt a Depeche Mode irányába is, kiborítva sok mindenkit, bár meg kell mondjam, a popvonalon is kifejezhetően élvezhetőt alkottak. Aztán visszatértek, pontosabban tovább is léptek a kezdeteknél jóval sötétebb, keményebb hangzáshoz, sőt, még hörgéssel ráadásként, amely a fogyasztók reklámszempontból kiemelt figyelemmel kísért többségének vízválasztó a normális és nem normális zene között. Akkor azok fogták a fejüket, akik meg a szintis Paradise Lostnál léptek be, de hát, aki nem akar meglepődni, hallgasson rádiót… A 2017-es Medusa jelentette a hangulati mélypontot, doomos, deathes kiteljesedést, nekem meg a csúcspontot. Ahhoz képest ez az új album könnyebben emészthető lett. Szerencsére az Obsidian sem nyit új irányba, de több mindet felmutat az angol együttes gótikus múltjából is. Semmi önismétlés, inkább egyfajta összegzés.

Szóval, az Obsidian egy rendkívül komplex album lett, nem egyhallgatásos zene, vagyis kell idő, míg átjön, de akkor ott is ragad. A végtelenül súlyos tételek és dallamosság egyaránt jellemzi, az eddigieknél hosszabb szólókkal és változatosabb énekkel, az acsarkodó hörgéstől a magas szólamokig sok minden előjön Holmes torkából. A doomos lassú és döngölő tempó időnként kifejezetten lendületessé válik, például a Ghostnál, a hangulat is ekképpen váltakozik a mély pesszimizmusból az olyan szép gondolatokig, hogy jobb lett volna fiatalon meghalni. Ja mégse, de a Paradise Lostból sosem lesz esküvői aláfestő zene, és ez így van rendben.

Értékelésem: 5