-
Anaal Nathrakh: Endarkenment
„Jézus a tanítványaival megérkezett a tó túlsó partjára, Gadara vidékére. Amikor kilépett a bárkából, szembe jött vele egy férfi, akiben gonosz szellem volt. Ez az ember a sírbarlangokban lakott, és senki nem tudta megkötözni, még láncokkal sem. Már sokszor megbilincselték, ő azonban mindig elszakította a láncokat, és széttörte a bilincseket. Senki sem tudta megfékezni. Éjjel-nappal ott kóborolt a sírok között és a hegyeken, ordítozott és kövekkel vagdosta magát. Már messziről észrevette Jézust, odaszaladt hozzá, és leborult előtte. Jézus ráparancsolt: „Gonosz szellem, menj ki ebből az emberből!” Az pedig így kiabált: „Mi közöd hozzám, Jézus, Magasságos Isten Fia? Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem!” Jézus megkérdezte: „Mi a neved?” „Légió, mert sokan…
Ezeket is érdemes megnézni
Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Jon Ronson: A pszichopatateszt
Lawrence Norfolk: John Saturnall lakomája
-
Paradise Lost: Obsidian
Obszidián – talán a legnemesebb kőzet, voltaképpen egy fekete lávaüveg, a kőkorszak csúcstechnológiáját jelentette a megmunkálása. Egyben mágikus, sötét anyag. Meghallgatva az angol együttes albumát, kifejezetten passzol a címválasztás… Jó nagy ívet futott be a Paradise Lost több mint 30 éve tartó pályája, voltak ők a gótikus metál stílusteremtői, tettek egy éles kitérőt a Depeche Mode irányába is, kiborítva sok mindenkit, bár meg kell mondjam, a popvonalon is kifejezhetően élvezhetőt alkottak. Aztán visszatértek, pontosabban tovább is léptek a kezdeteknél jóval sötétebb, keményebb hangzáshoz, sőt, még hörgéssel ráadásként, amely a fogyasztók reklámszempontból kiemelt figyelemmel kísért többségének vízválasztó a normális és nem normális zene között. Akkor azok fogták a fejüket, akik meg…
Ezeket is érdemes megnézni
Chester Zoo
Kettle tengeri sós-balzsamecetes chips
Lawrence Norfolk: A pápa rinocérosza
-
Alcest: Spiritual Instinct
Ki hitte volna hajdan, hogy a mesemetálból, pontosabban a festett arcú erdei gonosz manókat játszó, vagy éppen méretes pallosokat lóbáló, esetenként fatemplomokkal begyújtó black metálosok károgó műfajából ilyen változatos irányzatok fognak születni. Persze, nem akarom leszólni a trve black-metált, jó az, bármennyire önismétlővé lett, de a hajtásai már több izgalommal szolgálnak, a magyar Thy Catafalque-tól a lengyel Mgla-n keresztül a francia Alcestig. Meg is kapták a címkéjüket, az avant garde metáltól a post-black metálig, ami nagyon helyes, ahogy egy könyvtáros barátom is említette, fontos tudni, minek hol a helye a katalógusban. Amúgy meg nem a postások a Földre kihelyezett alienek, hanem a könyvtárosok, de csak egy megjegyzés, kihasználva a helyet…
Ezeket is érdemes megnézni
Dreher IPA
Anaal Nathrakh: Endarkenment
Steven Pressfield: A háború hullámai
-
My Name is Mud (Primus)
„A nevem Mud, Nem összekeverendő Bill-lel vagy Jack-kel, esetleg Pete-tel vagy Dennissel A nevem Mud, ahogy mindig is az volt, Mert én vagyok a legunalmasabb kurafi, akit valaha is láttál” A Primus az egyik legzseniálisabban őrült banda a könnyűzenék történelmében, nem véletlen, hogy a rajzfilmtörténelemben hasonló jelzőkkel bíró South Park főcímzenéjét is ők jegyzik. Színtiszta zenei dadaizmus, amiben minden benne van a funkytól a countryn keresztül a metálig, irtózatos technikai tudással, és olyan kísérletező kedvvel, amely már vagy 20 éve teljesen hiányzik a világ könnyűzene-iparából. Ma már elképzelhetetlen, hogy ilyen őrülettel bárki sikeres legyen, mert a „mindent a fogyasztókért”, pontosabban harc a kereskedelmileg értékesnek meghatározott korosztályért elv alapján csak a…
