A német mítosz

Boldog az a nép, amelynek vannak mítoszai. Olyan történetei, amelyek fogódzkodóul szolgálhatnak, ahol győz a jó, kotródik a rossz… Főleg egy olyan népnek, amelynek közeljelenét olyan mocsok szennyezi, amely az emberiség minden bűnét egy évtizednyi ámokfutásban sűrítette össze és szabadította a gonoszságát a világra. És mégis, ennek a népnek is van ünnepelni valója, azt az estét, amikor a morál lerázta a szükségszerűség igáját, és néma lázadással kényszerítette meghátrálásra az elnyomó rendszert. Ennek a forradalomnak az emlékezete nem a mártíromságról, a vérbefojtásról szól, hanem a győzelemről. 1989 október 9-én Lipcsében hetvenezer ember vonult az utcára, a „Wir sind das Volk!”, vagyis „mi vagyunk a nép!” szlogen jegyében. A keletszocialista típusú hatalom ekkor már nem mert lépni… Október 16-án már 120 ezer ember lepte el a lipcsei utcákat. Majd még többen. És sorra dőltek azok az oszlopok, amelyek az örökkévalóságnak szánt struktúrát tartották. Ahogy az események 35. évfordulóján figyeltem a Ringen vonuló tömeget, a performanszokat és az embereket, akik felidézve az akkori merészséget újra átléptek a fénybe, enyhe irigységet éreztem. Nekünk nincsenek ilyen sikertörténeteink. A forradalmainkat mind elfojtották, a végbement változásokat mindig felülről vitték végbe. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – de nem tettük. Nekünk nincsenek ünnepelni való ünnepeink.