Niall Ferguson: A tér és a torony

Kedvelem Ferguson könyveit, mert amellett, hogy a klasszikus történetírás jegyében ír, nem kötik a dogmák, és keményen leszámol le a közhelyszerűen, az iskolai tananyagokban és délibábos misztikusok kreálmányaiban egyaránt továbbélő tévhitekkel. Tőle ugyan nem Jared Diamond, vagy éppen most divatossá vált (amúgy abszolút nem érdemtelenül) Yuval Noah Harari szintézisét kapjuk az élet és bölcsészettudományoknak, így is elég széles látókörű, viszont elkerüli a mindentudás csapdáját. Most is tulajdonképpen a jól ismert történeteket veszi elő, de egy olyan aspektusból, amely újszerűen a hálózatok és a hierarchia kapcsolata, sőt, harca alapján magyarázza őket. Siena, a középkor demokratikus Itáliai városállamának Piazza del Campo tere a hálózatot, és az a fölé magasodó Torre del Mangia…

Norfolkot a Lempriere-lexikon és A pápa rinocéroszának elkövetése után egyfajta angol Umberto Eco replikaként ünnepelték. Pedig pusztán annyi a hasonlóság, hogy mindketten aprólékosan felépített, hatalmas tudástérben bonyolították a regényeik cselekményét, átszőve a történetek szálait számtalan kultúrtörténeti, mitológiai és történelmi utalással. Valahogy a 80-as és 90-es években nagyon vevő volt a jónép erre, bár akkoriban voltak más furcsaságok is, például a tévékben beköltözős, szigetlakós, illetve tehetségkutatóknak álcázott valóságshow-k helyett még műveltségi vetélkedők hasítottak. De később csak helyre állt a világ rendje, Dan Brown korszak filmszerűvé leegyszerűsített áltörténelmi krimijei ontották a profán összeesküvés elméleteket, majd a könyveket és hagyományos sajtót felváltó közösségi média kezdte el a Foucault-inga tanulságát a való életben prezentálva…

Ezeket is érdemes megnézni

Ezeket is érdemes megnézni