-
E. M. Nathanson: A piszkos tizenkettő
A korszak nehézfiú sztárjaival teletűzdelt háborús akciómozi… meg is néztem párszor, bár nem a kedvenc filmem. Bár az alapsztori jó, valahogy csak nagyon hollywoodi lett, a jó győz az emberben is tanulsággal, egy szerencsétlen pszichopata kivételével, aki meg elnyeri a méltó büntetését, no meg a sok büdös náci is. Ennek emlékével álltam neki a regénynek, és sikerült hatalmasat csalódnom. Pozitívan. A könyv éppen csak köszönőviszonyban van a filmmel, szerencséjére. A téma is más, a háború csak a díszlete a cselekményeknek és lélekábrázolásoknak. Pontosan ez utóbbi a legfőbb erőssége, hihetetlen részletességgel és minden sallang nélkül ássa mélyre magát a bűnözői lélektanban éppúgy, mint a világháború előtti, válsággal és társadalmi villongásokkal sújtott…
Ezeket is érdemes megnézni
Steven Pressfield: A háború hullámai
Nnedi Okorafor: A halálmegvető
Lawrence Norfolk: John Saturnall lakomája
-
Tapír a vízben
Közönséges tapír (Tapirus terrestris) Bár az egyszeri halandó talán meglepődik ezen, visszagondolva eme rövidormányos, méretes jószágra vonatkozó állatkerti emlékeire, a tapírt első körben vízilófélének nézték Amerika európai felfedezői kifosztói. Vagyis olyan állatra, amelyik, ha teheti, a vízbe menekül. Sőt, még búvárkodik is, jóízűen fogyasztva a vízinövényeket. Ráadásul, a víziló még inkább alkalmas megnevezés lenne a tapírok esetében, miután páratlan ujjú patásokként közelebb állnak a pacikhoz, mint első és több ránézésre semmi lószerűséget nem mutató hippopotamuszok. Valamely oknál fogva kevés állatkertben biztosítanak tapíroknak vízi életmódjuknak megfelelő közeget. Szegeden viszont rendelkezésükre áll egy tapírkompatibilis mocsár, ahol kedvükre kiélhetik magukat mélyebb vízben is. És azok is, akik ezt lencsevégre tudják kapni. Nagy élmény…
-
Vaskorszak
Az istenek alkonyát a tagadás hozta el, amely azonban nem a szabadság lángját lobbantotta fel, mint Prométheusz, hogy boldogítsa halandó fajunkat, hanem újabb idolokat teremtett. Egy-egy történetet a piramist felfordító munkásosztályról, vagy a faj tisztaságáról, az egyén mindenhatóságáról vagy éppen arról, hogy a fogyasztás tehet minket boldoggá. Félisteneket kaptunk, akik a nép fiainak álcázták magukat, számos tuti megoldást, amelyek a tökéletes rendszert ígérték az eleve kudarcra ítélt társalmi emberkísérletek során. A biológiát nincs mi felülírja egyelőre, így a kommunizmus is bekerült a maga süllyesztőjébe. Azonban itt hagyta emlékeit, amelyből talán ez a Dombóvári Vasútállomás mellett pihenőre állított vasparipa a legártalmatlanabb. A vasököl már nem súlyt le senkire, marad a szépülő…
Ezeket is érdemes megnézni
Tanúlságos közlés az madárról, amelynek hű hitvese befalazá magát
Vásári L’Heure Bleue
Az egér élete
-
Camargue vadlovai
Messze nem vagyok lóbolond, bármennyire is lovasnemzet lennénk, nálam valahogy a csekély gyalogos sváb vér túldominálta a pusztán vágtázó magyarét, vagy pusztán a heterózishatás révén cserélődött fel a preferenciám négy patáról két kerékre. Viszont a nemes mének helyett a vadlovak mindig is megragadták a fantáziámat, az Akhal-Teke kecsességét felülmúlja nálam a Przsevalszkij-lovak erőteljessége és szilajsága. Izgalmas a musztángok története is, ahogy újra birtokba vették azt a kontinenst, ahonnan a lófélék ősei származnak. Kevesen tudják, hogy Európának is megvannak a maga musztángjai, ők a dél-franciaországi Camargue mocsaras területein élő vadlovak. Miután a természetes, nem az emberi szelekció alakította őket – hasonlóan más háziállatokhoz – a vad forma itt is jóval intelligensebb…
-
Veronai éjszaka
Csak mert Lándzsarázó, vagy ki tudja, valójában kicsoda – ez örök irodalmi rejtély – Veronát tette meg egy éretlen szerelmespár melodrámájának színteréül a messzi Angliából, a szerelmesek városaként került az észak-olaszországi település a turizmus közhelytérképére. Szerencsére azonban Verona elsősorban nem erről szól, hanem felidézi Itália középkori fénykorát. Így a történelmi belváros erkélyek nélkül is bőven sok látnivalóval szolgál. Dante világát láttam magam előtt az éjszaka modern fényeivel kidekorálva, a szitáló eső áztatta macskaköveken sétálva. Kihagyhatatlan, no, ha arrafelé viszi az embert a sorsa…
-
Veszedelmes lábak
Sisakos kazuár (Casuarius casuarius) Igazi tollas terminátorok, amelyekkel nem egy főnyeremény szembe találkozni egy ausztráliai erdei túra során. Nemcsak a fotón látható veszedelmes, hasfelmetsző fegyverzettel látta el a természet, hanem harcias mentalitással is, kettő együtt pedig éppen elég veszedelmet hordoz még egy amúgy békés növényevő esetében is. Persze, nem szabad átesni a paripa túlsó felére, állatfajokat nem ildomos se jó, se rossz tulajdonságokkal felruházni, így nincs értelme gonosz kazuárokról sem beszélni. Mert amúgy nem is azok, egyszerűen csak elkergetik a veszedelmes betolakodókat. És valljuk be, az ember a legkártékonyabb betolakodó egy őserdőben, ellenünk minden eszköz megengedett!
-
Kaktusz virága
Pompás sünkaktusz (Echinopsis oxygona) Nem vagyok nagy virágbolond, mindig is kellő megnemértéssel figyeltem nőnemű őseim rajongását a virágok különböző fajtái iránt. Jó-jó, szépek, de sem nem mozognak, sem nem nyávognak, csak némán ülnek a cserepükben. Talán a kaktuszok a kivételek, ők már jóval izgalmasabbak a tüskés pozsgás mivoltukban, és ráadásul micsoda ellentét virágzik ki, mikor a veszélyes tűpárnából gyönyörű szirmok törnek elő! Erre talán még én is büszke lennék…
-
Farkas fókuszban
Szürke farkas (Canis lupus) Különös a viszonyunk a farkashoz, főleg, ha a többi velünk élő ragadozóhoz hasonlítjuk össze. A történeteinkben a róka ravasz, a medve maci, a farkas buta és gonosz. Annak ellenére, hogy az első háziállatunk, a legnagyobb állati barátunk is az ő vére, és annak ellenére is, hogy évezredekig szinte együtt élt az emberrel. Olyannyira, hogy az ember és állat összemosódásának képzete is leginkább hozzá kötődik, a farkas-ember átalakulásos sztorikkal máig borzongatják a gyerekeket a nagyanyót színlelő, Piroskát szívató ordastól a hollywoodi farkasemberekig, csak hogy szépeket álmodjanak a csemetéink. Aztán jött Lorenz, és rájöttünk, hogy a farkastörvények nem is olyan kegyetlenek, így megtanultuk tisztelni is ezeket az amúgy…
-
Niall Ferguson: A tér és a torony
Kedvelem Ferguson könyveit, mert amellett, hogy a klasszikus történetírás jegyében ír, nem kötik a dogmák, és keményen leszámol le a közhelyszerűen, az iskolai tananyagokban és délibábos misztikusok kreálmányaiban egyaránt továbbélő tévhitekkel. Tőle ugyan nem Jared Diamond, vagy éppen most divatossá vált (amúgy abszolút nem érdemtelenül) Yuval Noah Harari szintézisét kapjuk az élet és bölcsészettudományoknak, így is elég széles látókörű, viszont elkerüli a mindentudás csapdáját. Most is tulajdonképpen a jól ismert történeteket veszi elő, de egy olyan aspektusból, amely újszerűen a hálózatok és a hierarchia kapcsolata, sőt, harca alapján magyarázza őket. Siena, a középkor demokratikus Itáliai városállamának Piazza del Campo tere a hálózatot, és az a fölé magasodó Torre del Mangia…
Ezeket is érdemes megnézni
E. M. Nathanson: A piszkos tizenkettő
Steven Pressfield: A háború hullámai
Lawrence Norfolk: A pápa rinocérosza
-
Örömúszás
Európai vidra (Lutra lutra lutra) Az nem meglepő, hogy akinek a víz nem természetes közege, az nagyon tudja élvezni, ha uralni tudja azt. Elég csak magamra gondolnom, mikor benne találom magam egy tengernyi folyadékban, és fel-le merülgetek, mint egy kótyagos Hany Istók. Úgy látszik, ezt az élvezetet egy olyan a lény is átélheti, amelynek amúgy nem sok különlegességet kellene jelentenie a vizes közegnek. Ha azonban ez a lény az egyik legjátékosabb állat a Föld kerekén, akkor végképp nincs min csodálkozni. Hosszasan elnéztem én is a vidra játékát az üvegfalú medencében, majd persze fotókon is megpróbáltam megörökíteni azt, több-kevesebb sikerrel. Mert nagyon gyorsan úszott őkelme, a vastag üveg mögött automata fókusszal…
